Erdélyi Kopó

• Blog oldal
• Archívum
• 

#4

http://www.youtube.com/watch?v=TMQ7giDeapM

Tanulmány az erdélyi kopóról

Az erdélyi kopó régi magyar kutyafajta. Örökségünk része, mint műkincseink, népszokásaink, nemzeti parkjaink. Nem lehet kérdés, hogy meg kell őriznünk minél eredetibb alakjában, ameddig ez még lehetséges. A kopózás egykori formájában ma már nem létezhet, ahogy az agarászat is csak igen szabályozott keretek között és kizárólag a néphagyományok ápolásának szintjén gyakorolható. Ha azonban egy fajta elveszíti munkáját, azzal az évszázadokon keresztül csiszolódott tulajdonságok és az azokat továbbra is meghatározó szelektáló tényezők vesznek el. Miután egy fajta megmérettetése csupán a küllemre korlátozódik és azt a divat irányzatok változtatják, átalakul jellemében is, elveszíti őseiben kialakult képességeit, eredeti formáját. Az erdélyi kopó alaptulajdonságai, hogy alkatánál fogva képes akár száz kilométert is lefutni, hogy bátor, szenvedélyes vadász, jellegzetes csengő hangon hajtja a vadat, kiváló a szaglása és a tájékozódó-képessége, valamint emberekkel és fajtársaival is jóindulatú, kiegyensúlyozott, sajnos egyre kevesebb kopóban fedezhető fel maradéktalanul. Mivel ezeket a tulajdonságokat nem igazán tudja kihasználni a legtöbb kopótartó, a fajta láthatóan változik, konformizálódik. Ez viszont olyan nemkívánatos tulajdonságokat alakít ki, amikkel szintén nem könnyű együtt élni, és eredetileg távol állt a fajtától. Ilyenek az indokolatlan agresszió, a félősség, az egyre jobban rögzülő alkati hibák.
A fajtát megóvni csak úgy lehet a megfakulástól, ha a vadászok körében mint elismert, használható vadászkutya népszerűvé válik, és a nem vadászó kopótartók számára is érdekes, elérhető lehetőségek adódnak kutyájuk képességeinek megmérettetésére.
A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a képességeket, amik meghatározták kialakulásakor. Az erdélyi kopó nem csak azért érdemli meg a megkülönböztetett figyelmet, mert ősi magyar fajta, melyet az egészséges nemzeti öntudattal bíró ember óvni kíván, hanem mert képességei napjainkban is használhatóak a magyar vadászkultúrában, a hajtóvadászatok elsőszámú és elsőrangú kutyája lehetne.

Az erdélyi kopó kialakulásának története

A kopók és agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk előtti évszázadokból származó leírásokból, illetve óegyiptomi ábrázolásokból ismerhetjük.
A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophon mutat be, feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette. Keleten más hajtóebekkel kereszteződve jöhetett létre a tatár kopó őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. Ugyanerről a gyökérről erednek természetesen. Közép-Európa más nemzeti kopófajtái is, így Lengyelország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és a Balkán térség kopói.A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bõl "Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou" formában lelhető fel, 1240-ben "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke", később már Kopou, 1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk. A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A Képes Krónikában a XIV. század végéről származó színes miniatúrákon különböző színű kopókat láthatunk. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni.

Várady György XIX. században készült olajfestményén Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és kopókkal. 1886-ban a "Magyar Vadászeb Törzskönyv"-ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiírtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, nem kevésbé dolgozó vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól. Kovács Ágnes vadgazda mérnökjelölt

A kutya mint társ

"Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat.
Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondjak:
"Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyáira pazarol! önző, rideg fráter!" - ne törodj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást.
Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a muhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek.
Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt."
                                                                                                                                 
Márai Sándor

" Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely aszél zúgásán is áthall.Egy kis rész belőlem, amely a tengerig elér. Ahogy a lábnálpihen, amint a legkisebb mosolyomra is farkcsóválássalválaszol,s a fájdamlas pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszerelmondta már, hogy egyedül értem él.(Talán bele is betegszik az aggodalomba,ha nincs velem, hogy gondoskodjon rólam.)Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát.Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg megnem nevettet. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte.Amikor elégedett vagyok, ő büszke magára.Nélküle nem lennék önmagam. Vele erőmteljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg,mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmatés békességet.Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábbanészre sem vettem. Amikor térdemre teszi fejét, elmúlnakaz emberi fájdalmaim.Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világmás,ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám...akármeddig...akárhol - haszükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz- ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám."Gene Hill 

Az erdélyi kopóról

Az erdélyi kopó első hivatalos leírása Czynk Edétől származik 1901-ből. Közepes termetű, feje hosszúkás, szeme kissé „keleties” metszésű, sötétbarna, füle a fejéhez simulva lelóg. Háta egyenes, ágyéka feszes, fara kissé lejtős, mellkasa mély, hasa enyhén felhúzott, végtagjai párhuzamosak, egyenesek. Marmagassága a kanoknál 56-62, a szukáknál 52-58 cm, testtömege 30-35 kg, alomszáma 4-8 kölyök, táplálékigénye 1700-1780 g/nap, várható élettartama 10-14 év.Igazi hungarikum (transzilvanikum), a Kárpát-medencében alakult ki a már itt élő kelta kopó és a Belső-Ázsiából hozott „ősmagyar kopó” keresztezéséből. Hivatalosan a Canis familiaris sagax braco Transsylvanicus – a legveszélyeztetettebb magyar kutyafajta. Neve a török kapay (vadászkutya) szóból származik. Az 1729-ig „magyar kopónak” nevezett állatból két kopóféle alakult ki, a pannon kopó és a hegyi jellegű erdélyi kopó. Az előbbi – mivel Magyarországon betiltották a „kopózást” – kipusztult, és az utóbbi, az erdélyi kopó túlélését eredményezte; de ez is csak hajszálon múlott. Erdélyben a kopónak kétféle változata ismert: egy rövid lábú és egy hosszú lábú; az előbbit bokros területen apróvadra, az utóbbit erdei vadászaton nagyvadra használták. Az erdélyi kopónak nagy szerepe volt a magyarság életében; jelenlétét egy XII. századi kőfaragványon és az 1300-as években keletkezett Bécsi Krónikában is felismerhetjük. Első írásos emlékünk a kutyáról 1237-ből származik; a magyar királyok és nemesek kedvelt szórakozása volt a kopózás. A XVI–XVII. századi erdélyi serlegeken számos kopóábrázolást találhatunk. Mivel az erdélyi kopó a magyar főurakhoz kötődött, a román törvények az erdélyi kopót „dúvadnak” minősítették és 1947-ben elrendelték teljes kiirtását. Hosszú kutatómunka eredményeként sikerült 1968-ban Máramarosban egy magyar vadászt találni, aki titokban tenyésztette a kopót, majd két példányt (Mózsit és Rékát) Erdélyből átcsempészték és a Fővárosi Állat- és Növénykertben helyezték el. A jelenlegi állománya mintegy 1200-1500 egyedből áll, évente 120-150 utód születik 8-12 kennelből, amelyeknek nagy része „egyalmos” tenyészet. Ez olyan alacsony szám, hogy a fajtát még mindig veszélyeztetettnek mondhatjuk. Aki ismeri az erdélyi tájat, tisztában lehet azzal, hogy micsoda kitartással rendelkezik a kopó, amely hegynek fel, hegynek le akár napi száz kilométert is megtesz a vadhajsza során. A szélsőséges időjárás edzett, középméretű, jó csontozatú, erőteljes kutyává alakította a félhosszú – inkább rövid – fekete alapon cser, illetve fehér jegyekkel tarkított szőrzettű ebet.A kopó igazi lételeme a vadhajsza, az erdős, nehezen járható, meredek terep neki nem akadály. A kopós vadászat lényege, hogy a kutya által felzavart vad territóriuma határától visszafordul és így kerül a vadász elé, aki ennek megfelelően helyezkedve igyekszik puskavégre kapni. Az erdélyi kopó mindazokkal a külső és belső tulajdonságokkal rendelkezik, amit a mai kutyatartó elvárhat társától. Rendkívüli bátorságát családi házban is kamatoztatja, hiszen még a hatalmas vadkan által megsebzetten sem hátrál meg a vadászatokon. A portát nyugodtan rábízhatjuk, öntisztuló szőrtípussal rendelkezi, tehát szőrét nem kell nyírni vagy trimmelni, ezért gondozása egyszerű és olcsó. Játékos és gyermekszerető, természete ideális családi kedvenccé teszi anélkül, hogy szüksége lenne kényeztetésre, nem „bőbeszédű”, feleslegesen sohasem ugat.

Idegenekkel szemben tartózkodó, bizalmatlan, de gazdáját minden körülmények között megvédi. Póráz nélkül sétáltatni csak a legnagyobb körültekintéssel szabad, hiszen elég egy felugró nyúl és kutyánk hanyatt-homlok utána rohan.

Miért szeretjük az erdélyi kopót? Fodor Tamás, a Nimród vadászlap főszerkesztőhelyettese szépen fejezi ki: „Azért szeretem, mert ha ránézek, hazánk gazdag vadászati története, egész múltja pereg a szemem előtt, márpedig számomra ami ősi, régi és magyar, az majdnem mindig szép és értékes. Érzelmileg is erősen kötődöm hozzá, hiszen az általam szeretett tájat, Erdélyt idézi fel… Nem tudom nézni vadászati kultúránk e szerves részének nyomtalan eltűnését… Nemes fajta, nála különbül vaddisznót hajtani még nem láttam kutyát. Csodálatos élmény volt a Kárpátokban, ahogyan a vadász a disznó váltójánál lesben állva egyszerre meghallotta a völgy felől vadat űző kutyák futását – valahol benn az erdő mélyén. Lassú ügetésben, nem riasztva, csak hajtva szorította a váltón a vadat a nyiladék felé, ahol csak célozni és lőni kellett. Az erdélyi kopó a legjobb disznózó kutya, hiszen ruganyosságban, robbanékonyságban és gyorsaságban szinte felülmúlhatatlan.” Szerző: Hankó Ildikó